Elhangzott: Szegeden, a Belvárosi Galériában 2005. 11. 08-án. Megjelent a Szeged c. Várostörténeti, kulturális és közéleti magazin 2005. nov-dec. sz./ Tárlatról tárlatra Földközeli és aranyló rítusok Ha az emberek összejönnek, előbb-utóbb megéred a nyelvük. Mert a csend, a hallgatás, a csupasz nézelődés bizonyos feszültséget teremt. A beszéddel, a kotyogással viszont némileg feloldódunk, rendbe jövünk. Pedig a szavak, a mondatok hátterében legalább annyi patron lapul, mint amennyit talányos hallgatásainkban is érzékelünk. Vagy tán több is. Csakhogy ilyenek a hagyományaink, a szokásaink. Felemásak, vitathatóak. A hagyományokról jut eszembe: nemrégiben egy 4000 esztendős műtárgy került a Szépművészeti Múzeum egyiptomi kollek­ciójába. Egy hengeres, fél-körös hajlatú és gazdagon díszített csonteszköz, amelynek hajdanában konkrét, mágikus funkciója volt. Ha egy-egy fiatalasszonynál eljött a szülés időszaka, akkor e méltóságos, szépséges tárgyat ünnepélyesen ott hordoz­ták körülötte. Hogy ép, egészséges, üde kisbaba jöjjön a világra. De nincs mese: ma már csak somolygunk, mosolygunk az efféle hókuszpókuszokon. Noha jelenleg is tudjuk: a hipnotikus, akarati mozzanatoknak igenis jelentős szerepe lehet életünkben. Nem véletlen például: az amerikaiak életfilozófiájának, a pozitív gondolkodás eszméjének igazi népszerűsége lett szerte a világon. Mint ahogy valamelyest ehhez a képzetkörhöz kapcsolható Henn László festőművész bemutatója is, amely kimondottan a Rítus címet viseli. Rítus, rituális? Historikus, archaikus tartalmú fogalmak, amik eredendően a vallási szertartásokhoz kötődnek. És itt a legkülönfélébb eljárások, cselekvések szokásrendjét határozzák meg. A rítusban tehát egyféle rend- és harmónia igény lakozik. Ami azonban másfelől személyi korlátozottságot, egyfajta alkalmazkodást jelent. Mert korántsem mi vagyunk a világ kizárólagos gyújtópontjai. Mi is csak ilyen-olyan kollektívákban, közösségekben bírunk boldogulni, talán ennyiből is kiderül: Henn László felfogásában a hierarchikus elvű, szellemcentrikus és alázatosabb mentalitásnak tekintélyes súlya van. Mégis azt látjuk: képei felületén egy lakonikusan egyéni, modern hangvételű alkotóval szembesülünk. Igaz, az archaikus, klasszikus példázatok majd mindig ott kísérték a korszerű törekvéseket. Ámde miféle festői leleményekkel találkozhatunk a mostani kirukkoláson? Jó lenne, ha valamivel többet tudnék Henn Lászlóról. Az emberről, a művészről is. Persze a szórványos benyomások is csak-csak árulkodók. A közelmúltban például egy zsúfolt, hangulatos kiállítási fogadásról iparkodott kifelé. Közben udvariasan mentegetőzött: ne haragudjatok, haza szeretném vinni Hemmert Jánost. Vagyis azt a kollégát - teszem hozzá rögvest-, akinek bizony egyik lába sajnálatosan odalett. Szóval: a rítusokra apelláló Henn László a jóságról, az együttérzésről nemigen papol. Csak teszi a dolgát. Különben is: kevés szavú, finom, tapintatos egyéniség. Amikor tanárairól, mestereiről kell számot adnia, akkor rendszerint egy tucat nevet felsorol. Mintha senkit sem akarna megbántani. Közben filmes kötődéseiről, itteni sikereiről alig-alig tudunk valamit. Holott valójában egy gyermekien nyitott, egyszerre több pályán munkálkodó személyiséggel van dolgunk. Egyébként a fürgén vibráló mozgó képek bizonyára tanulságosak lehetnek a festői alkotómunkában is. Onnan tudom ezt, hogy a legendás Morell Mihály idővel tekintélyes szobrászi és festői életművel bírt megteremteni. Henn László eszmevilágában ellenben Kondor Bélát kell elsőként is kiemelnem. Az iskolateremtő zsenit: legjelentősebb klasszikus modern mesterünket. Aki lényegében olyanképp hozta létre szuverén nyelvű, aktuális művészetét, hogy nagyrészt csak a historikus képzőművészet legtanulságosabb, leghatásosabb képviselőire támaszkodott. Azt hiszem, az. itt kiállító alkotó is némileg egy efféle szimbiózisra törekszik. A jelen és múlt értékeinek szervesebb összeépítésére, az ebből kibontható szintetikusabb formatartalmak megfogalmazására. Más kérdés, hogy Henn László festői előadásának jóformán semmi köze sincs a kondori előadáshoz. Jelenleg sokkal inkább egy architektonikus szellemű, meditatív művésszel állunk szemben, akinek az anyagszerű, tömbös tagoltság és a határozottabb, szerkezet közeli láttatás igen­csak perdöntő fontosságú. Mintegy alapozó jelentőségű. És csakugyan: aki a szerkesztő elvű, konstruktív fogalmazás érzékibb, törékenyebb oldalágain közeledik a festői egyediség felé, az kimondatlanul is egyféle rendteremtésre, bizonyos közösségi ideákra aspirál. Ne feledjük: a szabályosabb, rendezettebb formaképletekben minduntalan ott bujkál a kollektivitás biztonságosabb szelleme. Persze védettség ide, biztonságkeresés oda: Henn László nézőszöge, stilizálási metódusa egyre-másra módo­sul. Mozgásban van. Ahogy a vizsla operatőrök is újabb és újabb kifejezési képletek után kutakodnak, úgy ő is ezt teszi. Mert micsoda különbség vibrál egy premier plános, feszes tárgykonstrukció és egy madártávlati látszatú négyzetes térstruktúra közölt. Az előbbi helyzetekből akár felismerhetőbb, dekódolhatóbb jelek is felbukkanhatnak. Mondjuk, egy vészjósló corpus motívum. Ám az elvontabb térszerkezetek beszédességét sem kell féltenünk. Ha egy-egy magasabb térzónában öblösebb, világosabb foltritmussal szembesülünk, akkor máris oldódik a jég. Máris vége az absztrakt megfoghatatlanságnak. Hisz a zártabb, mértaniasabb formarend atmoszférikusabb felszakadásával némileg az égbolt képzete is beugrik a látványba. Valami olyan ez, mintha az alkotó pontosan érezné: az elvont, nonfiguratív formaelemek csak a konkrétabb, életszerűbb jelzések relációjában bírnak szabadon, öntörvényűén lélegezni (pl.: Rítus L, II.). S ha már a légzés, a lelkiség fogalmainál tartok, akkor érdemes szemügyre vennünk az utóbbi időben született, legfrissebb művekkel is. Annál is inkább, mivel Henn László szemlátomást szépen, invenciózusan halad előre. Igaz, továbbra is előszeretettel használja a sárgás, okkeres és aranyló fényű tónusokat, de mellettük a töményebb, elevenebb vörösek és zöldek is szóhoz jutnak. Mégis egy visszafogottan, lakonikusan dolgozó festővel találkozunk, aki minduntalan tiszteletben tartja a képek érzelmi, hangulati egységét. Ezzel azt is tudtunkra adja: a színek tartományában valójában a kevés a sok. Az igazán kifejező. Ám ennél is fontosabb, hogy művei felületén valami izgalmas, reményteli oldódás és gyarapodás indult el. Ami egyfelől a testesebb, szerkezetesebb foltok indukációja, az a következőkben már dinamikusan, organikusan hajladozó vonalritmusokban, netán apró, mitikus motívumok felvil­lantásában folytatódik. Mintha Henn László a lírai expresszionizmus archaikus válfaját akarná mindinkább meghódítani (Sacramentum). Lírai archaizmus? Tudjuk: e jellegzetes kortársi szemléletnek megannyi változata létezik parányi hazánkban. Elég itt csak Molnár Péterre, Jovián Györgyre vagy Iványi Katalinra utalnom. Más lapra tartozik, hogy Henn László kifejezési eszköztára mostanában olyannyira kibővült, hogy itt egy szuverénebb formanyelv kibomlásának lehetünk szemtanúi. Nála a szabályosabb, konstruktívabb elvű kiképzés ugyanúgy képalkotó tényező, mint a spontán, ösztönös megérzésekre hallgató gesztikus tolmácsolás (Rítus III., IV., V.). Egyébként is: e kifejezési skála imponálóan sokrétű. Míg egy-egy alkotáson az anyagszerűbb, plasztikusabb és kollázsos beépítések dominálnak, addig másfelé tekintve már parányi vonalbetétek vagy átlós keresztmotívumok tűnnek fel. És valóban: a művész egyik legfontosabb érdeme, hogy nemigen sematizál. Ahány élménykör, annyi formai, hangulati variáns. Akhateya városát nem lehet összekeverni a párizsi benyomásokkal. Beszélhetnék arról, hogy Henn László piktúrájának éppúgy köze lehet Klee, Rothko vagy Corneille örökségéhez, ahogy Tapies vagy Tancredi eredményeit is respektálja. De hát mi sem természetesebb, mintha okosan, autentikusan tanulunk kiváló elődeinktől. Annyi azonban bizonyos: a művész látomásai egészen különös képzeleti szférákba visznek el bennünket. Hisz a monumentális, zöldes térzónákban felragyogó aranyló jelbetétek akaratlanul is a klasszikus festészet pompa és fényközeli helyzetét idézik (Átmeneti zónában). Máskor meg úgy érezzük: valami távoli, kietlen tájakon járunk, ahol az anyaföld

gyomrában igenis épületek, templomok és halhatatlan istenségek lakoznak (Akhateya városa, Párizsi anziksz). Henn László talányos, izgalmas festői világszemlélete azért néhány gondolati tanulságot is kínál. Például azt, hogy ne dőljünk be túlságosan a modern, jóléti világ mítoszának. Mert nem minden a kényelem, az anyagi jólét és a szüntelen tárgyi, mennyiségi gyarapodás. Igen, a mennyiségi szemlélet alighanem a romlásba vezet bennünket, egyre inkább kopik a múlt, a történelem és a természeti környezet becsülete. Egyre fakóbbak, fénytelenebbek lesznek ünnepeink, emberi kapcsolataink. És nincs tovább. Hisz az ember mégis csak összetéveszthetetlenül egyedi, egyszeri és minőségi teremtmény. Ugyanúgy köze van a földi eseményekhez, akár a felhők járásához vagy a magasságos égi elrendelésekhez. Henn László míves, megkapó festészete is lényegében ebben az irányban kutakodik. Szuromi Pál művészeti író