Elhangzott: Szegeden a Belvárosi Galériában 2012. 04. 3-án. HÓ-KOROM Hó-korom Történet Henn László azonos című kiállításának képsorozatához − Hó, Korom! − kiáltotta az öreg Kis. Ahogy a kocsi egy nagy zökkenéssel megállt, letottyant a koszlott pokrócokkal borított padra, s ijedtében lenyelte a savanyúcukorkát, amit alig fél perce szopogatott. A cukorka kemény volt és még elég nagy ahhoz, hogy az öreg Kis nyeldeklője belesajduljon. Miután krákogott és prüszkölt, ízeset káromkodott, ami esetében általában, így most is, a mindenható lova egy bizonyos testrészének durva kontextusban való sűrű emlegetését jelentette. − Te hülye vagy − jegyezte meg az ifjú Kis. Közben a jobb kezével elvakart egy pattanást az arcán, baljával pedig megigazította a nadrágját. Elöl. Az öreg Kis nem szólt semmit, lekászálódott a bakról, előresétált, pofán vágta a lovat. − Te hülye vagy, mondom − vihogott az ifjú Kis. Bal kezével a sliccén babrált, jobbjával a füle tövét kaparta. − Nem te mondtad neki, hogy álljon meg?! Az öreg Kis most se szólt, visszamászott a kocsira, pattintott az ostorral: − Neee! Nye, te, Korom, nyee! A fekete herélt nekiveselkedett, gurult utána a gumikerekű kocsi. A két Kis hallgatott. Körös-körül az útszéli fákra vastagon rakódott le a szenny. Az ifjú Kis jól emlékezett, hogy suhanckorában, valahányszor fára mászott, mindannyiszor ezzel a zsírszerű, nyúlós gusztustalansággal kente össze magát. A homlokzatokra, kerítéslécekre, ereszekre, gerendákra, ablakokra, ajtókra és keretekre ugyancsak ez a viszkózus, nyirkos, feketébe hajlóan sötétszürke matéria tapadt. Egyesek azt beszélték, a közeli gyár miatt − a hivatali emberek ennek hallatán mindig idegesekké lettek és vadul hadonászva bizonygatták, hogy mekkora marha az, aki ilyen sületlenséget állít. Mások szerint a szörny vére ütközik ki a növényeken, a tetőkön, az épületek falán és mindenütt. Az öreg Kis például biztosan tudta, hogy már a nagyapja idejében a szörnyről meséltek hosszú téli estéken, amikor odakinn, a falakon túl semmi más nem volt, csak hó, korom. A hó az égből hullott alá, a korom viszont, miként Péti plébános prédikálta azon a húsvét vasárnapon, amelyiknek estéjén lezuhant a templomtoronyból, szóval a korom a szörny vérének a vidékre száradt szubsztanciája. A szörny, ez az öreg Kis számára gyerekkora óta nyilvánvaló volt, évszázadokkal korábban élt ezen a tájon, s mikor egy ifjú lovag, atyjának legkisebb gyermeke, bizonyos Szem Gyuri, nemes harcban megölte, úgy dőlt el, akár a kidöntött sudár jegenyefák. Miután eldőlt, elrohadt, teste elkeveredett a földdel. Porhüvelye eme vidékké nemesedett, magyarázta Réti tanító úr valamikor régen, miközben a szomszédos nagyvárosra bombák hullottak a fellegekből. − Hó, Korom! − rikkantotta az öreg Kis, a gyeplőt maga mellé ejtette, leugrott a bakról. Az ifjú Kis lomhán követte. A kocsma felé indultak, az öreg Kis dúdolni kezdte, hogy „Tartozom én a kocsmában kilenc liter bor árával, de csuhajja! Jaj, Istenem, hogy adjam meg, hogy az asszony ne tudja meg, de csuhajja!” − Már megint tartozol − röhögött az ifjú Kis. − Én ugyan ki nem fizetem helyetted. − Miből is fizetnéd, te szerencsétlen? − dörmögte az apja. − Egyszer sok pénzem lesz − világosította fel a fiú. − Híres énekes leszek. Sok pénz, sok nő. Itt hagyom ezt a kormos, gyárfüstös helyet. − Mitől lenne itt gyárfüst, te félkegyelmű? − torpant meg az öreg Kis. − Tizenöt éve egy fia üzem nincs száz kilométeres körzetben! Az ifjú Kis a vállát vonogatta. − Ja, a szörny. Még jó, hogy az van… Az öreg Kis nem felelt. Nem mondta el ezredszer, hogy senki nem állítja, hogy a szörny van. Volt. Egyszer. Egyszer volt, hol nem volt… Ami máig megmaradt belőle, az a táj pórusaiból szivárgó vére… Ilyesmi… − No, de mit mondott az öreg Kis?! − fogadta őket a tucatnyi torkú bőgés, amint beléptek. − Ne csak együnk, igyunk is! − hangzott a falrengető felelet. A két Kis a pult elé állt, s a vastagderekú korcsmárosasszony kérdés nélkül töltötte ki a két-két deci bort a csorba poharakba. − Vicces − morogta az öreg Kis a bajsza alatt, sötéten pillogva az ordibálókra. Ittak. Utána még egyet. Még a szájuk szélét törölgették, mikor eléjük toppant egy nő, akiről első pillantásra bárki azt hihette, férfi. A legtöbben még a másodikra is. − Maguk azok, akiknek a lovas kocsijuk van, ugye? − kérdezte a férfi-külsejű nő gyönyörűséges, lágy és meleg mezzo hangon. − Affene… − ámult el az ifjú Kis, az öreg azonban csak kurtán bólintott. − A segítségükre lenne szükségem − folytatta a nő, akiről általában azt hitték az emberek, hogy férfi. − Arra, az összedőlt hangárépületen túl, találtunk valamit. A két Kis értetlenül nézett. A nő határozottan az orruk elé tolta a kezét. − Dr. Kutaty. Régész vagyok. A másik kettő biccentett, elfogadták a feléjük nyújtott kezet. Előbb az egyik, aztán a másik. − Jó napot − köszönt az öreg Kis. − És mit találtak? − Nagyon érdekes leletre bukkantunk − mondta Dr. Kutaty régész. − Megfizetjük a munkájukat, de jöjjenek gyorsan. A kocsival együtt! − Hülyeség − jelentette ki az ifjú Kis. Az öreg bosszúsan legyintett. Elindult az ajtó felé. Nyomában Dr. Kutaty. − Siessünk, a televízió hamarosan megérkezik! − sürgette a régész az öreg Kist. Az ifjú Kis felkapta a fejét, akár kotorékeb a rókaszagra. Eltátotta a száját, elfojtott egy káromkodást, sietősen az apja nyomába eredt. Mindhárman fölmásztak a kocsira, az öreg Kis elbődült: − Nyee, Korom, nyeee! A fekete ló egykedvűen feszült a hámnak. − Maguk hallottak arról a régi legendáról, hogy Sárkányölő Szent György éppen itt győzte le a sárkányt? − érdeklődött Dr. Kutaty. − Hülyeség − biggyesztette le az alsó ajkát az ifjú Kis. − Arról nem − válaszolt az öreg Kis. − Csak azt tudom, hogy régen itt egy szörny élt, amit egy ifjú lovag, atyjának legkisebb gyermeke, bizonyos Szem Gyuri, nemes harcban megölt. Akkor az a hatalmas szörnyeteg úgy dőlt el, akár a kidöntött sudár jegenyefák. És miután eldőlt, elrohadt annak rendje-módja szerint, a teste jól elkeveredett a földdel. Régi tanítónk szerint porhüvelye eme vidékké nemesedett. − Hát erről beszéltem! − emelte fel a hangját diadalittasan a régész. − Erről a fenét − jegyezte meg fitymálón az ifjú Kis. Az öreg Kis sokáig nem szólt, az utat figyelte meg a szép járású herélt fülét. Az ifjú Kis végül a lényegre tért: − Miaffffenét találtak, elárulja? − Talán éppen a sárkányt − suttogta Dr. Kutaty izgatottan. − Vagy nevezzük szörnynek. Akárhogyan is hívjuk, korszakos lelet! Legalábbis az lehet. − Na, ez rímel! − fedezte fel az ifjú Kis. − Lehetne reppelni: a-kár-hogy-is van, kor-sza-kos a le-let, le-ga-lább-is az le-het! Az öreg Kis erre egy ízeset káromkodott, ami esetében általában, így most is, a mindenható lova egy bizonyos testrészének durva kontextusban való sűrű emlegetését jelentette. − Bocsánat − mormolta végül. Dr. Kutaty arra kérte, forduljon balra, majd jobbra. A néhány évvel azelőtt romba dőlt hangárépület mögött kesze-kusza árokrendszer kígyózott. A Kisek odaálltak kocsijukkal az egyik árok szélére, ahonnan agyagba ágyazott valamiket emeltek a platóra szurtos képű egyetemisták. − És a tévé? − tekergette a nyakát az ifjú Kis. − Hála Istennek, megelőztük − állapította meg Dr. Kutaty. Egy nagy, szürke ponyvát húzgált a kocsira halmozott tárgyakra. − Ki is tekerem a nyakát annak, aki telefonált nekik! − szűrte még a fogai között a csatakos egyetemistákra pillogva. − Mehetünk! − Nyeee, Korom, nyeee! A kocsi nekilendült, az ifjú Kis fürgén leugrott a földre: − Én még kicsit szétnézek erre… Az öreg Kis, Dr. Kutaty és hátuk mögött még vagy hárman begurultak a házak közé. Az iskola kertjébe zötyögtek, a régész ott kifizette a fuvarost. − A fia már nem ismeri azt a régi legendát? − kérdezte búcsúzóul. − A szörnyét? Ismeri. Csak szerinte hülyeség az is. − És maga szerint? − Én nem tudom, igaz-e vagy nem. Nem is érdekel. Úgy tíz éve találtak itt egy akkora medált, mint a tenyerem. Később a tévében hallottam róla többször. − Igen, a Szarmata Korong… − Az. A tévében nyilatkozó tudósok szerint az egy igen ritka ékszer, ami sok mindent bizonyít. Nem emlékszem már, miket is… Hanem én jól tudom, hogy gyerekkoromban a Jóska cigányt meglátogatta az unokatestvére a Fekete-tenger mellől, onnan hozott vagy öt-hat tucat olyan medált. Azok közt volt az is, amiről annyit beszéltek. Lehetséges, én nem vitatom, lehet, hogy az egy fontos tudományos mérföldkő, csak éppen nem erre a vidékre való, az a hiba vele… Dr. Kutaty kutatva nézte az öreg Kist. Többször nagy levegőt vett, hogy majd mond neki valamit. Nyilván valami fontosat. Végül azonban mindössze annyira tellett: − Viszont látásra! Minden jót! − Viszlát ­− köszönt az öreg Kis. − Nyee, Korom, nyee! Ahogy kifordult az iskola elől, megpillantotta a tévések autóját. Legalább a gyerek örül, villant át rajta. Bár ez is hülyeség, tette még hozzá. − Hó, Korom! A kocsi megállt. Az öreg Kis újra betért a kocsmába, ami ezúttal csaknem üresen tátongott. Pohár borával leült az egyik ablak melletti asztalhoz. Odakinn ezüstösen fénylett az ég, egyik sarkát óarannyal vonta be a lemenő Nap. A házak fala szennyes, a járdák piszkosfehérek. Egyszerre az jutott eszébe, fekete-fehér filmet néz. Ha úgy fordítja a tekintetét, hogy ne lássa az égbolt kopott ezüstjét, fáradt aranyát, minden a fekete és a fehér árnyalataiban játszik. Idelenn, a földön mintha minden elkoszlott hóból állna, meg vastagon lerakódott, ragacsossá szottyadt koromból. A szeme sarkában megjelent egy létra, egyenesen az égbe tört. Szem Gyuri lépkedett rajta, egyik grádics után a másikra tette a lábát, hágott egyre feljebb, mind kisebb és kisebb lett, míg teljesen bele nem olvadt a fakó ezüstbe. Az öreg Kis sokáig bámulta a helyet, ahol még látni vélte. Utoljára, mielőtt eltűnt. Utána újra az utcára tekintett. Hó és korom. Hó-korom…

Bene Zoltán író